Ez Kalmár Lajos Gábor, „A fenevad" című sikeres horrorregény szerzőjének első verseskötete, amit még 2000-ben, huszonhat évesen írt magányos éjszakáin egy osztrák faluban.
Nehéz szavakba önteni azt, hogy mennyi érzést, fájdalmat, elszigeteltség miatti szenvedést tükröznek ezek a korai költemények. A gyűjtemény stílusa teljesen egyedi. Nem hasonlít szinte semmilyen más verseskötethez, ugyanis habár többnyire rímekbe vannak szedve benne a gondolatok, a mű mégis néha inkább egyfajta filozófiai esszére, időnként angyalokkal és démonokkal foglalkozó dark fantasy balladákra, máskor a Szent Biblia exegézis jelleggel történő rejtett tartalmának feltárására, újraértelmezésére hasonlít.
A szerző ebben az alkotásában olyan figyelemreméltó tehetséget csillantott meg már a húszas éveiben, hogy amikor az Arte Tenebrarum Könyvkiadó munkatársai beleolvastak, első ránézésre kijelentették: ez a mű nem veszhet feledésbe, mert ilyesmit nemhogy írni nem sokan tudnának, de valószínűleg még soha nem is olvastak.
A szöveg időnként olyan szinten megrázó, hogy megviseli az embert. De nem rossz vagy káros értelemben, hanem mert annyi mélység van benne, hogy azt nem könnyű elsőre megemészteni. Azonban ha az olvasó hajlandó belemerülni, ha bele mer merülni ezekbe a gondolatokba, akkor épülhet általuk, tanulhat belőlük: emberséget, bölcsességet, szeretetet, mert habár ez egy meglehetősen sötét, letargikus alkotás, alapvetően mégis a szeretet iránti vágyról és annak megbecsüléséről szól.